A világ nap-mint-nap történő eseményeit tekintve nem meglepő, hogy idén a Function-ön is téma volt a prodokban a klímaváltozás, a globális felmelegedés, és hogy mit is tehetünk ellene – a Klaviatúrások az idők szavára hallgatva pl. egy 100% újrafeldolgozott intrót hoztak a partyra, így is védve a környezetet a kreativitás káros kibocsátásaitól. Sok mindent nem is lehet mondani róla, a compo többi entryjeinek fényében.
Bevallom hősiesen, én részemről gondban voltam azzal, hogy a két 64k közül melyikre adjak nagyobb szavazatot, mert annyira szemben állt egymással a kettő, mind a kidolgozottságában, mind ambíciójában, hogy nagyon nehéz volt abszolút matematikailag összehasonlítani. Nekem, mint valakinek, aki nagyra tudja értékelni az ambiciózusabb, de talán kevésbé precíz prodokat, a Queens Wars nagyon betalált; ugyan minden audiovizuális szempontból kicsit csúnyácska, de mégis újdonságként hat, meglepően jól kidolgozott történettel, kiváló operatőrmunkával, és egy-két kifejezetten ravasz megoldással, és annak ellenére, hogy hat és fél perc, em érződik kelleténél hosszabbnak. A prod végső megítélése nyilván egyéntől függően azon fog múlni, hogy aki szavaz az félre tudja-e tenni azt, hogy esztétikailag nem a legkellemesebb élmény, és bele tudja élni magát abba a komplett sztoriba, ami nem mellesleg 64k vagy pedig tényleg egy prod végső fényezettsége a lényeg – mint mondtam, nekem ez mindig nehéz döntés, és emlékeim szerint nem is tudtam dönteni partyn.
Ahogy ezt az előbb jeleztem, a győztes 64k a második helyezett tökéletes kifordítottja: koncept semmi, goa, glow, tükröződés, platóni geometria – semmi olyan amit ne láttunk volna ezerszer, viszont ami ott van, az az utolsó pixelig hibátlanul van implementálva: a fényezés teljesen valósan verődik vissza a különböző felületekről, minden él sima, még a messze túllőtt mélységélesség (ha ennyire nagyra van nyitva a rekesz, akkor most miniatűrt nézünk?) is kijön a hatáshoz, mihelyst a scener agya átkapcsol abba a módba hogy “mindegy mennyire illogikus, ha jól néz ki”. Nyilván az, aki ért hozzá, az nagyra tudja értékelni magát a render minőséget is bár ez valószínűleg a nagy többségnek nem fog átjönni, de a nagy többségnek pedig ott van a viszonylag könnyen emészthető “demoish” tartalom, ami végülis meg nyerte a compot – alapvetően jogosan, bár nem garantálom, hogy ez egy olyan prod lesz, amire évek múlva is fogunk emlékezni.
Egy compo kezdésére mindig öröm olyan entryt rakni ami kompetens, nem egetrengető, de szórakoztató – ennek ez a kis 1k tökéletesen meg is felel; ugyan hangja nincs, de a vizuál jópofa, és a tükröződő vízfelszín egy kellemes kis extra.
Mindig tisztelem azokat az entryket, amik mernek nagyot álmodni, még akkor is ha ez nem feltétlenül sikerül tökéletesre; a Treasury egyértelműen a Gyűrűk Ura univerzum megfilmesített verziójában látható Szmóg barlangját probálja idézni – sárkánnyal együtt – és ez valamilyen szinten sikerül is, ami nem kis szó: a zene hozza a hangulatot, a környezeti geometria megfelelő, és bevallom nem nekem kis meglepetés volt az, hogy maga a sárkány mennyire jól nézett ki egy 4k-hoz képest, amikor először felbukkant. Sajnos azonban nagyjából ott el is fogyott az intróból a szufla, ugyanis mihelyst már láttuk azt amit sejtetni kellett, onnantól már nem tud meglepetést okozni (harmadjára is ugyanúgy néz ki, negyedjére is ugyanúgy néz ki), más pedig nem igazán történik már benne; kicsit talán megérte volna tovább váratni a leleplezéssel a közönséget, de persze így is egy abszolút korrekt és mindenképp tiszteletreméltó intróról van szó.
A Minecraftosodás úgy látszik elérte a kis hazánkba visszajáró orosz-ukrán koprodukciót is, ugyanis ez az intró is erőteljesen a kocka-fa-kocka-talaj-kocka-épület koncepcióra épül (talán még kicsit látványosabban is, benyúlva a Minecraft-os nyírfa-designt is), bár itt némileg jobban érződik a konceptuális vonal, az intró címe ugyanis nem a homlok billentyűzetre történő ritmikus ráhelyezésének az eredménye, hanem a “хрущ” szó ASCII-átirata, ami ha jól értem oroszul nagyjából a panelház megfelelője. Maga az intró nem tolja túl az ötletet, két jelenet ami fokozatosan hozza ki a legtöbbet önmagából, mindezt ezred-eleji kis IDM zenével megspékelve.
A Musk+Parsec kombináció már sokadszor mutatja meg, hogy jól bevált párosításról van szó; bár ez a mostani intró alapvetően sok újdonságot nem hoz – raymarch fraktál – a zene és a látvány kombinációja teljesen jól működik, és az elején lévő 2D-ből 3D-be történő váltás mindenképp figyelemreméltó, bár a magam részéről én sokkal kíváncsibb lettem volna arra, hogy a 2D-s részből mit lehet még kihozni, még akkor is ha elsőre nagyon emlékeztetett valamelyik év Evoke designjára. Mindettől függetlenül teljesen jogos győztes.
Az első intró Oroszországból érkezett, Wormsbiysk jóvoltából – de mivel erre még ő is azt mondta, hogy 2 óra alatt készült, nem is érdemes sokat vesztegetni rá a szót; viszont legalább jók a színei 256b-hoz képest.
Zeal rendszeresen valami szokatlant hoz 256b-ban, idén egy Hanoi-torony megoldó készült el, a tavalyi Functionös rilízhez hasonlóan textmodeban – az ötlet jópofa, de nyilván nem a leglátványosabb.
Sensenstahl az az ember, aki bevallottan nem nagyon szeret effektet kódolni, és emiatt inkább a designra helyezi a hangsúly – ami 256 byteban nem piskóta húzás. Ezúttal is tetszetős a végeredmény, bár a fekete sraffozás kicsit talán túl sokat takar magából az effektből.
Hellmood ismét ricsajozó intrót csinált – a fraktálzoomer(?) mellett folyamatosan csörömpöl a MIDI, kicsit a 90-es évek new-age experimental zenéire emlékeztetve, bár hosszútávon sajnos nagyon repetitív. A mérethez képest viszont természetesen impresszív.
TomCat ezúttal se vacakolt, eddigi egyik legjobb intróját hozta; a logo + effekt már eleve korrekt, de az utána következő morph az ami beviszi a kegyelemdöfést!
Wolfee újra szintet lépett az intróival, ezúttal is kellemes, változatos, még ha nem is gatyaszaggató keménységű intrót hozott, kiváló Vincenzo-zenével – az elején a kockák időzítése különösen kiváló, bár a végére kicsit elfogy a szufla. (Pun not intended.)
Pohar ezúttal a szuper-absztrakt vonatra ült fel – meg se kisérlem leírni, hogy mi van az intróban – de a nagyszerű Virgill zenével párosítva egy szorakoztató kis végeredmény kapunk.
A Dilemma ezúttal egy visszafogottabb és fókuszáltabb intróval jött; előző munkáikhoz képest több figyelem irányult a rendezésre, a vágásokra, a kamerabeállításokra. Ha lenne vele problémám, az talán az, hogy az amúgy kiváló zene kicsit talán lemarad a klimatikus pillanatról és nem követi, de ez talán már csak gusztus dolga.
Egy pillanatra sem volt kétség, hogy ki volt idén a kategória legjobbja – mind ötlet, mind megvalósítás szintjén a Tifeco+Teo páros húzta a legnagyobbat, amikoris a Texas / Rise And Shine-stílusú világba beraktak egy hatalmas sétáló figurát, aki – jobb szó híján – folyamatosan vedlik. Bár sajnos a figura (Vedlik Ányos, hö hö) bemutatása után az intró kicsit ki is fut a szuszból és nem tud még egyet csavarni a dolgon, az első pillanat amikor sétálni kezd hihetetlenül el van kapva és végig tartja a közönség érdeklődését.
Szépen lassan idén is megkezdődött a demótermés, és ezúttal is a felkelő nap országa hozta az év első komolyabb demócompóját. (A januári new yorki pary termését inkább hagyjuk.) A demók és intró ezúttal is ugyanabban a compóban szerepeltek, ami elsőre kicsit unfairnek hathat, de talán pont ezért lett szép a végeredmény; a 13 entry pedig mindenképp elismerésre méltó. Essünk is tehát neki.
Elsőként egy Unity-s rilíz kerül sorra, ami rögtön kis problémát is okoz, ugyanis elég nehéz róla bármit is mondani, annyira bizarr mind forgatókönyvileg, mind zeneileg. Sajnos ami viszont objektíven kijelenthető, hogy ez a furcsaság sajnos nem társul megfelelő rendezéssel, így az összevisszaság sajnos néha konkrétan hosszú percekre leül, emiatt pedig kifejezetten befejezetlen hangulata van az összképnek. Azt nem állítanám, hogy jogos így az utolsó hely, de ami szintén mindenképpen ront az osztályzaton, az a gyakorlatilag minimális vizuális tartalom mellett vánszorgó rendersebesség, ami az én gépemen néha egyjegyűre is leesett.
Tomohiro már jó pár éve a japán scene egyik fontos személyisége, aki kitartóan szaggatja a dobhártyákat és retinákat szinuszjelekkel és kóderszínekkel; az idei 4k-ja sem változtat ezen a “bevált” recepten, idén is a szivárvány összes színe párosul a spektrum összes frekvenciájával, bár a háttérben szkrollozó Windows lokalizált hibaüzenet-lista alapvetően poénos. Ettől függetlenül az esetleges halláskárosodáson túl nem hiszem, hogy sok embernek emlékezetes lenne.
A WebGL változatlanul egyre népszerűbb a demók körében, itt pedig egy tetszetős példa arra, hogy hogyan lehet viszonylag kevés kóddal valami relatíve élvezhetőt alkotni: Ugyan az effektek nagyrészét egy átlagos kóder egy nap alatt összedobja, mégis kellemesek a színek, egyik rész se marad túl sokáig képernyőn, minden addig tart amit kell. Elsődemósoknak kiváló követhető példa arra, hogy mennyi elég egy első rilízhez.
A táncikáló emberfigura nem újdonság 4k-kban, még Amigán sem, így sajnos ez a standard is kicsit magasabban van, mint amit ez a prod hozni tud; az OpenGL-lighting-tutorial színek + “nyers” hangzás kicsit idejétmúlt, és sokkal lassabban fut, mint ahogy illene.
Szintén WebGL, bár sokkal tudatosabban: mind a zene, mind a vizuális stílus kiforrott, bár sok újdonságot nem mutat, mégis kiválóan teljesíti azt amit vállal.
Az Instanssi egy finn kifejezetten kezdőknek szóló party; immár 6. éve szerveződik meg, szinte teljesen függetlenül a scene mainstreamtől (olyannyira, hogy a szervezőknek pár perce magyaráztam el, hogy mi az a results.txt). Az invitation is kellemesre sikerült, bár nyilván a finn-japán szöveg keveréke sokat szűkít a nemzetközi célközönségen. Zeneileg és effektileg is rendben van, bár sajnos itt se éreztem azt, hogy olyan gyorsan futott volna, ahogy vártam.
Tulajdonképpen itt kezdődik a compó érdekes része; Gaspode már jópár éve jobbnál jobb wildokkal tisztelt meg minket, ezúttal a Still demotool segítségével a realtime kategóriába is bekukkantott, egy igazán frappáns kis demóval: ugyan tényleg csak flatshadelt kockákról van szó, mégis precíz a koreográfia, jó a zene, leköti a figyelmet. Kezdők figyelmébe javasolt: néha ennyi is elég.
Mr. Doob régen Trace / XPLSV néven volt a spanyol scene szerves része, az elmúlt ~10 évben viszont a Javascript-szintér nagyágyújává vált, köszönhetően a világszerte alapműnek tartott three.js népszerűségének a kreatív körökben. Mostani demója ugyan nem egy r08028, de mégis kompetens alkotás. Egyetlen baja sajnos amit mi Charlie-val az “Elude-szindrómának” hívunk pár éve: adott egy jó effekt, ami adott szögből tényleg látványosan néz ki, viszont a hozzátartozó kamera egyszerűen nem hajlandó ezt tudomásul venni, és a legkevésbé érdekes részeket nézi hosszú percekig. Sajnos a Broken Mantra esetében is ez az eset: maga a folyamatosan örvénylő particle-effekt nem néz ki rosszul, viszont egyértelmű, hogy akkor a leglátványosabb, amikor összesűrűsödik – ennek ellenére a kamera a ritka pontokat nézi közvetlen közelről. Nagy kár, ugyanis a mozgás, a színek és a hátborzongató ambient keveréke adta volna a lehetőséget egy emlékezetes demóhoz, így viszont sokkal hosszabbnak hat mint amilyen valójában.
Az ASD már évek óta vesszőparipám, főleg azért mert gyakorlatilag két üzemmódban léteznek: vagy hatalmas blockbuster demót csinálnak, vagy valami egészen elvont kísérleti cuccot. Ezúttal az utóbbit választották, furcsamód a Candy Crush-t is jegyző King által kiadott Defold nevű 2D játékengine használatával. A végeredmény persze nem feltétlenül 2D, bár a tetemes mennyiségű post-processing filter alatt néha nem egyszerű eldönteni. A téma a névből adódóan robotosdi, érthetetlen beszédszintivel, természetesen, bár engem a végeredmény két SquoQuo demóra ill. intróra emlékeztetett, ami nem feltétlenül jó jel. Érdekesség, hogy Androidon is fut.
Ez volt az a 64k, amiről később IRC-n sikerült egy kellemeset is vitatkozni többekkel: amennyire értettem, az intró shaderben implementál valamilyen foton-átviteli technikát, fizikailag modellezve a fotonok haladását a fény megtörő tárgyakon keresztül. A probléma nem is ebből adódik, hanem abból, hogy ebből az intróban magában alig kivehető valami: szürke csíkok, amik néha színesek lesznek, aztán megint szürkék vagy fehérek. Semmi kétségem afelől, hogy a technológia, ami az egész mögött van, igen ígéretes (még ha nem is teljesen eredeti), de a bemutatása igen sok kívánnivalót hagy maga után.
Mindig örömmel tölt el amikor egy demó/intró abszolút el van találva, és külön szoktam örülni annak, amikor egy elsődemósnak sikerül ezt elérnie. A [ Type ] is pontosan ilyen – ugyan nem újít, de mégis minden pillanatában szórakoztató, a méretéhez képest kiváló a zenéje (Autechre-rajongók különösen figyeljenek!), és a végén a glitch kiválóan párosítja a hangot a látvánnyal. Nyilván nem tökéletes (a fontért nagyon kár, szerintem), kicsit lassabban indul be, mint ahogy szeretném, de ennek ellenére kiváló munka.
Mint említettem, kombinált compóban ritka, hogy az alacsony súlycsoport nyer, így némileg vegyesen voltam szkeptikus és kíváncsi, amikor jött a villámhír, hogy a TDF demó compót nagy valószínűséggel egy 4k fogja nyerni. Örömmel közölhetem, hogy nemcsak hogy kellemes meglepetés fogadott, de az intró végére kisebb eufória is rámjött: nagyon nagyon rég láttam egy ennyire precíz, megmunkált, lendületes, okos 4k-t, ami teljesen jogosan vert utcahosszat a mezőny többi részére. A legfontosabb újra kiemelni, hogy a lényeg ezúttal is a részletekben rejlik: Nemcsakhogy sztorit mesél 4k-ban, de teszi mindezt úgy, hogy a felépítése mintaszerű. Egy pillanatig nem unalmas, minden rész annyira hosszú, ahogy azt illik, a zene is kiválóan fokozódik a klimatikus pillanatig, az egész intrónak van megkomponált eleje-közepe-vége, nem in-medias-res kezdődik és végződik. A másik fontos részlet, hogy a kamera sehol nincs összezavarodva, mindig egyértelműen követi az eseményeket, kiválóan osztja a képet fel úgy, hogy nem kerül egyik szereplő sem túlságosan a középpontba, és még egy kis kézikamerás rázkódás is belefért. Nem is nagyon tudok mit hozzátenni, igazán örülök annak, hogy végre lett egy 4k, ahol az energia egy részét a polírozásra fordították, mert példamutató végeredményt produkált!
Az év utolsó demópartyja immár hagyományosan Németországban futott le: a TUM utódjaként beharangozott Under Construction 2015, ami tavaly a meglehetősen idétlen “Ghetto Scene” néven volt jegyezve. Évzáró partyként már többször okozott meglepetést, és persze ezúttal is volt kisebb magyar küldöttség (akik a commentekben tudnak hozzátenni magáról a partyról).
Szegény SVatG 4k-ra már a unzippelés előtt ferde szemmel néztem, amikor a “4k” felirat után elindult a 150 megás ZIP letöltése (mert nyilván rakjuk bele a ZIPbe a videót is), így mondhatni picit mínuszból indult. Sajnos maga az intró tényleg csak egy relatív egyszerű effekt mindenféle variáció nélkül, bár Saga zenéje sokat javít rajta. Ahogy páran írták Pouëten, prototípusnak nem rossz, várjuk a teljes verziót.
Pasy mostanában particle-és-vonal-diétán van, ez az intró is ezt tükrözi. Kellemes, megfelelően arányos, jó a zenéje, variál annyit, hogy ne legyen unalmas, bár újdonságot igazán nem látni benne, és néha kicsit túlságosan is rángat ahhoz képest, hogy mennyire nyugis a zenéje. Ennek ellenére szinte tanítható a pontossága, és hogy hogyan lehet relatív egyszerű effekteket 2-3 percig úgy variálni, hogy ne legyen unalmas.
A Farbrausch nevet az elmúlt években gyakorlatilag már szinte csak BeRo egyedül tartja életben; róla érdemes tudni, hogy egy kisgyermekkorában kapott agyvérzés óta fogyatékkal él, bár ez abszolút nem zavarta abban, hogy a scene egyik legismertebb szóló-kódere legyen. A most lehozott 64k-ja is igen erőteljes teljesítmény, viszont talán most jutott el arra a pontra, amikor az egyedül dolgozás igazi hátránnyá vált: pont az a kevés polírozás hiányzik, amit egy külső szemlélődő megadhatott volna. A vizuál rendben van, viszont gyakorlatilag egy scene-t mutat percekig, összevissza rángatózó kamerával, a közepén a kiállás gyakorlatilag nettó időhúzás, és a zenére is ráfért volna valaki, aki nem csak demókból ismeri a darenbézt. Nyilván technikailag minden elismerés jár neki, de esztétikailag talán a kevesebb több lett volna.
A Mercury tovább reszelgette az enginejüket, és évzáróként bedobta a tömegbe az aktuális állapotát: a végeredmény korántsem annyira ambiciózus mint a Timeless vagy akár az On, de így is a compo messze legjobb intrója mind technikailag, mind rendezésileg. Előbbihez nem igazán szólnék hozzá, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy milyen technikával megy a fényezés (ránézésre nyilván valami indirekt non-polygon cucc lehet), viszont talán megemlítendő, hogy a technika bemutatásának következményeképp az intró brutálisan szaturált színekkel dolgozik, ami kicsit sok lehet a retinának, viszont mentségére legyen mondva, hogy sosem húzza túl, mindig variál rajta annyit (nagyrészt a kiváló operatőrmunkával), hogy ne legyen fárasztó vagy unalmas. A zene picit 50-50 nálam, szerintem kicsit vékonyan szólt ezúttal, és kezdenek hallatszani a szinti határai, bár Red van annyira jó zenész, hogy maga a kompozíció feledteti a hangmérnöki hiányosságokat. Mindezzel együtt maximális respect a srácoknak, hogy két jó intrót is le tudtak hozni 2015-ben.
Alapszabály, hogy ha nincs egy demóban ötlet, legalább legyen rövid és ütős; ezt a logikát követte a Sceon is, ami röpke másfél percnyi psytrance mindenféle ambíció vagy bravúr nélkül; amit kell azt hozza, de annál egy bittel se többet. Többet nem is igazán lehet írni róla.
Ahogy a kezdésben említettem, az év utolsó partyja hagyományosan német; ugyanígy hagyomány az is, hogy itt jelenik meg a Breakpoint / Revision invitation is. Idén se történt másképp, ezúttal a Poo-Brainből kiszakadt sideproject, a Bitlove jóvoltából. A sztori ezúttal a 2013-ban megismert Evilbot köré épül (mert ha valami egyszer bejött akkor kétszer is be fog), és azt kell, hogy mondjam, hogy a felvezetése igen kellemesen lett megcsinálva: a grafika és a zene hozza a kiváló meseszerű hangulatot, magával ragadja a nézőt, még akkor is, ha nem ismeri az alapsztorit alapból. Sajnos azonban nagyjából a demó kétharmadánál átcsap vegytiszta invitationbe a dolog, a humor is sokkal klisébb lesz, és túl is nyúlik; nyilván érthető, hogy invitationként valamilyen mennyiségű információnak szerepelnie kell a demóban, de érzésem szerint (ha pusztán demóként nézzük) sokkal hatékonyabb lett volna a legdrámaibb pillanat után azonnal befejezni, és inkább függőben hagyni a sztorit, amit partyn valószínűleg ígyis-úgyis orrvérzésig le fognak dugni a torkunkon. Ez persze semmit nem kisebbít a demó erényein, tényleg kiváló munka, de jó példa arra, hogy mennyit számít az, ha van valaki a csapatban, aki nemet tud mondani a túlzott lelkesedésre.
Bejgliszünet után ismét visszatérünk a rendes kerékvágásba, ahol is a periódikusan nyakunkba zúduló demótömegen próbáljuk átrágni magunkat: elsőként az 1996-ban megkezdett Text Mode Demo Compo termése van terítéken. A TMDC-t a finn poéncsapatként és nonprofit szervezetként(!) funkcionáló tAAt alapította, és 2011 körül vette át az észak-amerikai Northern Dragons – sok magyarázatot nem is igényel maga a compo, szöveges módban futó demókról van szó; talán annyit érdemes megjegyezni, hogy Win7 óta ezek már nem nagyon akarnak teljes képernyőben futni, de természetesen erre is megvannak az eszközök amikkel ezt meg lehet hákolni. (Lapzártakor érkezett a hír: Windows 10 alatt úgy tűnik megint van fullscreen, bár nem hardveres, csak elrejti a tálcát meg az ablakkeretet és nem scalezi fel a fontot.)
A BITS-ről esett már szó mint jelenségről; sok hozzáfűznivaló ezúttal sincs, bár mintha textmodeban kicsit jobban menne neki a szemkimaratós képi világ. A hang ezúttal is “kicsit” idegesítő (ha jól hallottam akkor a GF1 zaklatása), viszont legalább a scroller elárulja, hogy gombokat nyomogatva ki lehet kapcsolni.
A Peisik a finn scene egyik relatív újonca, bár a közvetett világhírre már most szert tettek az oszcilloszkópon futó Quake lévén. Ez a mostani demójuk kevésbé ambiciózus, viszont vegytiszta retró: doskpop, tunnel, bump, voxel twister, és az elmaradhatatlan krómgolyó kockás padlón. A demó sztorija is érdekesnek tűnik, ugyanis egy 2005-ben abbamaradt fejlesztésű programozási környezetben, a CoolBasic-ben készült, amit (feltételezem) itt-ott megpatchelgetve rábírták arra, hogy szöveges módban üzemeljen – ez nem tudom mennyire sikerült megbízhatóan, mert nálam csak Win10 upgrade után indult el, de ahogy a Pouët kommenteket olvasgatom, nem korosztályos a probléma.
A compo idén eléggé egyértelmű győztese ez az észak-amerikai koprodukció lett, kiváló zenével, egyszerre retró és modern effektekkel (a vizes rész különösen poén), valamint aminek különösen örültem, nagyon szép grafikával is. Magát a demót nem is igazán lehet tovább ragozni, kellemesen viszi a hátán a doskpop, az effektek működnek, és amit talán még kiemelnék, hogy a Peisik demóval ellentétben az alap engine nem egy sima framebuffer-konverternek tűnik, hanem ténylegesen szöveges módba lett megtervezve, ami miatt sokkal esztétikusabb látvány nyújt.
Mint ahogy két hete is láthattuk, szerencsére nem csak Európában dívik demókat csinálni, hanem a Budapesttől majdhogynem mértanilag a Föld legmesszebb pontján lévő Melbourne-ben is, ahol nemrég zajlott le a Syntax 2015 nevű kis party – csupán kellemes megjegyzés a margóra, hogy amíg mi lassan elérjük itt a mínuszos hőmérsékleteket, ott így novemberben jelenleg a 25-30 fok körüli napok a jellemzőek.
Elsőre kezdjük is egy olyan formátummal amit már jó ideje nem igazán láthattunk demókban: a közelmúlt WebGL-durranásának köszönhetően a Flash szép lassan kiesett a pikszisből, és gyanús, hogy nem ez a prod lesz az, ami vissza fogja hozni. Bár a kis 2 Unlimited-re ugráló figurák alapvetően jópofák (és kipróbáltam, procedurálisak, minden futtatáskor másokat generál, ami poén), sajnos semmi mást nem mutat fel, ráadásul fullscreenben nálam akad a zenéje(!), ami kicsit ront az élményen.
Az Onslaught egy nagyon hosszú múlttal rendelkező C64-es csapat, akik csak néhány éve alapítottak PC-s szekciót; kicsit lejjebb fogunk találkozni még demójukkal, de ez speciel nem egy olyan rilíz amire büszkék lesznek, bár a nevéből kiindulva már a kiadáskor se voltak azok: egész egyszerűen emberünket az egyetem rákényszerítette, hogy oldskool fixed-pipe OGL1.1 alapú beadandót készítsen. Persze lehet vitatkozni, hogy azért az OGL1.1-ből többet is ki lehet hozni (és igen, ki lehet), mégis van az egésznek egy kellemesen retro gagyi feelingje.
Ez volt az a demó amivel nem igazán tudtam mit kezdeni, annyira bizarr az egész: nagyjából annyival leírható, hogy egy lila rács felett mindenféle izé körül ciklois-pályán repked egy háromszög, a kamera pedig azt hajkurássza, de mindehhez jön még egy fura a talajon hullámzó boltívsor és a színuszos kamarazene, és ettől az egésznek lesz egy kellemesen retró proto-CGI feelingje, mintha az egészet kirendereltük volna FLI-be.
Mint említettem, az Onslaught csak nemrég kezdett a PC-n is dolgozni, mégis már most némi elismerésre tettek szert pl. a Singularity-vel, ami bemutatta, hogy igenis tudnak jól kinéző demót csinálni. A Synopsis is ezt a vonalat követi, kiváló grafika, élénk színek, frappáns (még ha nem is túl újkeletű) effektek; az egész demó össze van rakva, ahogy azt kell, a raymarch rész a közepén pedig kifejezetten jól néz ki. A dolognak sajnos hátulütője (szerintem) a zene ami a Chris Abbott féle Back In Time C64 remix CD-kre emlékeztetett, csak sajnos nem szólt annyira jól, valamint az hogy gyakorlatilag nincs vége, a demó egészen egyszerűen egyszercsak kifadel. Ettől függetlenül újra kiemelném, hogy a grafikai munka kiválóra sikerült.
Ez az intró az, ami bemutatja azt, hogy miért is kell számolni az Onslaughttal, és azon belül is Drifttel: emberünk ugyanis egyszemélyben lerakott egy olyan 32k intrót, ami (szerintem) akár be is férhet az év legjobb intrói közé: Egy minden szempontból kiválóan elkészített, látványos, jó hangulatú, patentül megrendezett intróról van szó, kitűnő színekkel, kellemes zenével (bár a dobok kicsit túl 64k-sak, de ez van). Tovább nem is ragoznám a dolgot, mert nehéz leírni mi is teszi nagyszerűvé, csak remélni tudom, hogy a hétvégén ezt is láthatjuk Experience-en!
Dánia után az Egyesült Államok észak-keleti része a következő állomás, ahol is a pittsburghi Demosplash c. party zajlott le múlt hétvégén, a Carnegie-Mellon egyetem számítógépes klubjának megrendezésében – akiknek ez a név így nem ismerős, az valószínűleg vagy a NVScene-s előadásaik, vagy a tavaly tavaszi hírekbe való bekerülésük révén biztos hallott már róluk. A party-t 2012 óta rendezik, és bár sajnos még nem sikerült az európai rilízmennyiséget hozniuk, valószínűleg rendesen kiveszik a részüket az ige terjesztéséből.
A mezőnyt ezt az izomból oldskoolkodó 800×600-as szoftrender valami zárja, ami esztétikailag a 90es évek elegét idézi, viszont (nálam) több résznél is érthetetlen okokból egyjegyű FPS-re zuhant le olyan effekteknél, amiket azért illik oneframere megírni még egy Amigán is. Maga a zene tűrhető, de talán ez az egyetlen amit fel tud mutatni.
Egy igazán kiváló 4k lett az utolsó előtti helyezett, ami, ha jól olvastam, annak tudható be, hogy a compogépen úgyanúgy szétbugzott mint nálam, ami igazán kár, mert valószínűleg valami komolyabb fényszimulációt végez kiindulva abból, hogy mennyire zajos és lassú a végeredmény. Külön kiemelném, hogy kiváló a zenéje, 4k-hoz pedig még inkább.
A Bon² egy új generációs csapat, akik kóder híján kizárólag Werkkzeuggal dolgoznak. Pont emiatt is érdekes ez az új demójuk, ami egyrészt a Sega konzolok képi világát idézően úgy szuperretró hogy valószínűleg ezek a konzolok idősebbek a csapat tagjainál, másrészt a Werkkzeugban (tudtommal) semmi olyan megoldásra nincs lehetőség, amivel ilyen rendert egyszerűen el lehetne követni, úgyhogy valami nagyon ravasz trükközés végeredményét láthatjuk. Emellett persze a demó pörög, nem vacillál sokat, a grafikai jópofa és hangulatos, a zene is el van kapva, csak javasolni tudom.
Bár nem mondom biztosra, de gyanús, hogy elsődemóról van szó: igazi kóderdemó, raytracelt kockás padlóval, gömbökkel, valamint egy Minecraft-szimulációval, bár ez utóbbi sajnos nem néz ki annyira jól esztétikailag, mint az eredeti, valamint nagyon gyanúsan fényes a padló, már amennyire kivehető a valószínűleg kézzel felvett rángatózó kapkodó kameramozgás miatt. A zene szintén kicsit a múlt évtizedet idézi (My First Reason Project), és sajnos kb az egyharmadánál a demóval együtt kifogy az ötletekből, bár mint említettem, ha tényleg elsődemós, akkor egy része ezeknek megbocsátható.
Itt egy 10 év kihagyás után visszatérő csapatról van szó (mint ahogy ezt az nfo is jelzi), akik egy igen kellemes produktummal rukkoltak most elő: semmi extra, viszont ami benne van, az tetszetősen néz ki, nem túl hosszú, és a zene is hangulatos, bár az összképet némileg rontja, hogy nagyon alacsony minőségbe lett letömve, és emiatt pl. a közepén rettenetesen serceg. Ettől függetlenül egy jóleső kis 3 perc alatti demócskáról van szó, kiváló nyitó- és zárójelenettel.
Úgy látszik most az az időszak van, ahol entry híján egybemosódnak az intró- és demócompok, bár az a ritkábbik szituáció, hogy az intrók nyernek. Itt ez történt, a koronát a Rift vitte el egy 4k-val, melynek központi motívuma egy ide-oda morfoló prizma/kristály/valami. Kicsit tovább tart a kelleténél, és ugyan az effektből kitapossa amit csak lehet, mégis viszonylag hamar ellövi az összes poénját, és gyakorlatilag szinte dogmatikusan visszaáll az “objekt forog középen” modellre. Mindehhez még jön a zene, amiről nem is igazán tudom, mit mondjak: a hangszerek rendben vannak, de a közepén beütő random klimpírozást nem tudtam eddig feldolgozni, bár Pouëtes commentekbőkl kiindulva ezzel egyedül vagyok. Mindenesetre az effekt maga (fénytörés, színszórás) korrekt, még ha nem is hoz ki belőle mindent amit lehet.
Ami a hollandoknál a Rob Is Jarig, az a dánoknál a Cocio & Finsprit és variációi: gyogyi zene, amire egyszer készült egy demó, aminek a textúráit átvariálgatva minden évben beadják ugyanazt. Egyelőre még nem unják.
A szöveges módú demók sajnos az utóbbi években elég fura helyzetbe kerültek, egyrészt a mindenféle kódlapokból eredő különbségek miatt, és a Windows 7 óta még csak fullscreenbe se lehet őket kitenni. Pont emiatt becsülendő az annó a Trauma által alapított, és az elmúlt pár évben a kanadai Northern Dragons által életben tartott Text Mode Demo Compo, ami évről évre konzisztensen láthatóvá teszi a műfajt. Ez a mostani invitation is a modernebb stílus fele kacsintgat, videóbetétekkel, korszerű tipográfiával, amin sokat segít a jó minőségű konverter is. A zene minősége vitatható, a célnak mindenképp megfelel, bár egy percet simán le lehetett volna vágni belőle.
5. Poo-brain – The unofficial, unofficial GABBER compo
Ehhez azt hiszem kelleni fog némi magyarázat: A norvég Kindergarden partyk egyik legismertebb poén-kompója volt a “gabber“, ahol is mindenki kedvére kiélhette magát a torz négynegyedben, az egészet egy pillanatra sem véve komolyan (olyan szinten, hogy többen rendszeres letolásokat kaptunk, amikor modern hangzású HC-t adtunk be). Mivel idén (sajnos) személyes okokból elmaradt a KG, a TRSAC gondolkodás nélkül (és némi cinizmussal) behúzta magát a helyére és felajánlotta, hogy kimenti a kompót (ami végülis nem sikerült túl jól, mert elfelejtették bejelenteni). Erre utal ez a demó is, ami vidáman leszimulálja a kompó lefutását, olyan precizitással, hogy többek mind partyn, mind a streamen összezavarodtak és megették, hogy ez tényleg compo.
Ismét WebGL, a szokásos WebGL-es gyerekbetegségekkel, ezúttal egy Gathering-győztes tollából. Sajnos akármilyen jóindulattal kezeljük, szinte listaszerűen végigvehető rajta, hogy mitől lesz unalmas egy demó: túl hosszú a tartalommennyiséghez képest, a zenéje semmi különös, a vizuál tényleg a “kocka, gömb, greetings, szevasz” szintjén mozog, az egészen bődület kromatikus aberráció van és az egésznek teljesen váratlanul egyszer csak vége, bár kiindulva abból, hogy a demó mellett ottfelejtették a komplett Git-repot, valószínűsítem, hogy nem party előtt kényelmesen otthon lett befejezve.
767 MB. Nem viccelek, tényleg 767 MB. Ez új rekord lehet. (Összehasonlításképp a YouTube videó maga <100MB.) Maga a demó nyilván tudatosan és szándékosan irritáló, aminek egy része sajnos abból ered, hogy láthatóan van tehetség a srácoknál (vizuálban ugyanis nem lenne rossz), csak nem tudják vagy nem akarják kihasználni. Mindenesetre érdekes jelenség az övék, meglátjuk pár év mit tesz náluk fejlődésileg.
Itt jött a compoban a már megszokott minőségi váltás, ugyanis a szabadnapos Mercury egy igen csinos demót rakott le az asztalra. Stílusukhoz hűen most is a viszonylag egyszerű geometria kiváló fényezésével dolgoztak, egy ízléses és esztétikus, nem túl hosszú kis demót készítve, amit tovább erősít a Vector Lovers-re emlékeztető kitűnő zene is. Ideális példa arra, hogy milyen az egy demóban, amikor a kevesebb több.
Az Excess évek óta hozza a megszokott formulát: basszusdús modern EDM zene, valami látványos effekt, ugrál, rángat, glitchel. Ez az esetek nagy többségében működik is, itt viszont mintha kicsit kevés lett volna a kraft a motorban, mert sajnos ez a demó nem hoz elég újdonságot sem stílusban, sem technikailag ahhoz, hogy akkora sláger legyen mint a Regus vagy a Hurtquake. Nehéz megfogalmazni, mi vele a probléma, de talán a legjobb amit mondani tudok, az az, hogy tökéletesen kiszámítható minden pillanata: egy olyan momentum sincs benne, amit ne láttunk volna már egy másik Excess demóban, jobban megcsinálva. Maga a fényezés nyilván Kusma aprólékosságát tükrözi (pun not intended), de nincs annyira jól kihasználva, hogy igazán eldobjuk az agyunkat tőle. Igazi iparosdemó, sajnos, bár csak ugyanazt tudom mondani mint az ASD esetében – bevált recepten miért változtasson bárki is?
A TRSAC sorozat második részében a 64k intrókat fogjuk sorra venni – itt kiemelném, hogy mennyire kellemes végre újra azt látni, hogy újra van annyi 64k, amiből külön 64k compóra is telik.
3. Realms of whatever – Invade of Order – by Realms of SATAN
A mezőnyt várható módon az “összetákolt kaotikus partyhack” zárta, ezúttal WebGL-ben. Sokat nem is nagyon lehet hozzáfűzni; idén a vallásos gyülekezet volt a TRSAC arculata, ennek megfelelően az intróban is meta-kápolnák és Papa Emeritus szerepelnek, meg persze jelentős mennyiségű Pants off. Több szót nem is nagyon lehet róla mondani, bár sajnos legalább másfélszer olyan hosszú mint kéne.
Psycho ezúttal is 8k-ban próbált durrantani, egyértelműen (a címből is adódóan) a Still-féle Calcifer-t használva kiindulási alapnak. A polygonlevesen és a hangulatos zenén kívül viszonylag keveset tud felmutatni, viszont nem tart sokáig, és a koreográfia + operatőrmunka elviszi az egy darab effektet a hátán. Kiváló példa arra, hogy hogy lehet szórakoztató intrót csinálni egy effektből.
Az Inque évek óta a 64k kategória egyik konzisztens szereplője, szinte azonnal felismerhető stílussal rendelkeznek, amit Glow kiváló dizájn-érzéke és Izard karcos szintihangzása alapoz meg. Idén nekünk is volt szerencsénk meccselni velük, de biztosan állíthatom, hogy ez az intrójuk az idei évben a legjobb, amit alkottak: igazi penge grafikai munka, ötletes váltásokkal, kellemes zenével. Nagyon ritka az a fajta intró (sőt, demó), ahol a 3D és a 2D layerek így keverednek, pedig a végeredmény magáért beszél: a modern “raymarchy” design és az “ezredeleji” Blasphemy/Purple stílusának keveredése egyértelműen egy egyedülálló darab.
